Miért nem ezekről beszéltek?

Kentaurbeszéd

Nyögve-nyelve elindult a kampány. A Fidesz békésen üldögél, és még talán ő sem tudja mit forgat a fejében. Reméljük, Orbán tudja. A szocik nem varázsoltak elő egy tisztességes baloldali értékeket tükröző programot, ki kéne takarítani ehhez a pártot, és ez sokkal egyszerűbb lesz a nagy megfogyatkozás után. Az ijesztgetés már teljesen hatástalan, és még az sem segít sokat, ha az ellenzéktől átvesznek bizonyos erkölcstelen kommunikációs taktikákat, például a differenciálatlan mindenttagadás eszközét.

Lehetne a nyugdíjasokat azzal is rémítgeni, hogy majd az állam nem járul hozzá a nyugdíjkasszához, ez ugye a „svéd modell” lényege, de ehelyett azt szajkózzák, hogy az egyéni nyugdíjszámlák kialakítása veszi el tőlük a pénzt, ami nem igaz, ostobaság, és mindkét nagy pártot teljesen idióta hazudozásra vagy majd később indokolatlan halogatásra kényszeríti. Az állami hozzájárulás külön kérdés, itt és most szinte lehetetlen nélküle működtetni a nyugdíjrendszert, később, 15-20 év múlva, talán lehet. De az egyéni számlavezetés nagyon fontos tudati tényező, szépen lassan megérteti a dolgozóval, hogy az ő befizetései alapján mennyi jár neki, és ha ez tisztességesen elég, mint Svédországban, akkor annyi, ha meg nem, akkor az külön kérdés, hogy az állam a megérdemelthez mennyit tegyen még hozzá. Az ilyen lélektani hatások alkalmazását mindig szívesen elhanyagolják a politikusok, pedig ezek szerepe hosszabb távon nagyon jelentős.

Nem csak tisztességesnek kell látszani, jó volna annak is lenni, baloldali barátaim. Rendes országokban az állami hozzájárulás mértéke a vagyoni helyzet függvénye. Ausztráliában például a gazdag ember jómódjához idős korában nem járul hozzá az állam, akármennyit fizetett be nyugdíjjárulékként az illető, de ha elszegényedik idővel, akkor igen, mert ott azt gondolják, hogy a társadalom az valamiféle közösség, és nem állampolgári jogok, hanem a tényleges ellátottság alapján kell a hozzájárulásokat megszabni, viszont az egyetemes jog, hogy mindennap együnk és lakjunk is valahol, mert emberek vagyunk és az ember magasan fejlett szociális lény.

Aztán van itt sokféle dolog, amiről senki sem beszél, mert ha bármit mond is, azt a másik azonnal félremegyarázza. Meg vagyunk áldva a mi politikai elitünkkel, annak mindkét felével egyformán!

Itt van például a közoktatás. Lehet rémítgetni mindenkit a pedagódusok rémuralmi eszközökkel történő szelekciójával, de ez is régen lejárt lemez és nagy álnokság. Kár lenne tagadni, hogy valamiféle szakmai értékelés szükséges, aki ezt tagadja, az kifejezetten rosszindulatú. Volt egy tisztességesen működő szakfelügyelő rendszer, amelyik nemcsak értékelt, de esetenként segített is a tanárnak, ezt a nagy szabadság mámorában ugye felszámolták. Az iskolákat háromezer önkormányzat pedagógiai szakértelmére bízták, mert nekik az a legfontosabb dolguk, és különösképpen értenek is hozzá, hogy ellenőrizzék az iskolában a szakmai munkát. Így aztán gyorsan lehet színvonalat emelni, lehet csaknem egységes tanterveket kidolgozni, mert az iskolában elsajátított kultúra az egész ország kultúrája, és ilyen kis országban, amennyire lehet, sok közös elemet kell tartalmazzon; ez most mind megvalósult ugye, és ahol nem, ott már verik a tanárokat a gyerekek.

Bravó húsz év oktatáspolitikája!

Jó példáért persze nem kell Ausztráliáig szaladni, ha csak azóta lelkes liberálisok nem szüntették meg, Romániában nagyon tisztességes továbbképzési és ellenőrzési rendszer működött. Ha jól emlékszem, ötévenként a pedagógusnak vizsgákat kellett tennie, és ezektől függött nemcsak a szakmai minősítése, hanem az is, hogy milyen vezető állásokat foglalhat el. Közhely, hogy minden szaktárgyban gyors változások vannak és nem lehet harmincnegyven évet tanárként úgy eltölteni, hogy ellenőrzött felfrissítés ne történjék. Ehhez még gyorsan hozzá kell tennem, hogy a továbbképzéshez időre is szüksége van a szerencsétlen tanárnak, és ha mellékállásokkal kell a betevő falatjait megszerezni, akkor egy ilyen rendszer nem működik. És még azt is megjegyzem, hogy egy ilyen rendszert az érintettek maguk nem fognak kérni, sőt rút erőszaknak nevezik majd, ha egyszer bevezetésre kerül, de ezért van hatalom, ezért van kormány, hogy az ilyen nemszeretem dolgokat is megvalósítsa, ha azok fontosak.

A felsőoktatásról csak annyit, hogy ez is alaposan össze lett barmolva. Akik majd jönnek, tessenek már egy tisztességes ösztöndíjrendszert bevezetni. Az ösztöndíjat az állam fi zeti, mert ezzel képes hatékonyan szabályozni, hogy hová mennyi hallgató jelentkezzen, a gazdaság igényei alapján. De az ösztöndíj nem állampolgári jogon jár, hanem azt szakmai kuratóriumok, (lehetőleg sokfélék), osztják. Összege, és ez a lényeg, akkora, hogy ki lehet belőle fizetni az egyetem képzési költségeit és szociális helyzettől függően a hallgató megélhetési költségeit is. Ilyen rendszerben tehetség nem vész el, a tandíj virtuális, az egyetemek önállóak és mégis irányíthatóak.

Hányszor elmeséltem már ezt!

Egészségügy. Igaza van Orbán Viktornak, hogy el kell érni a sok pénzért oktatott orvosok itthon maradását, valahogy a fejlődő országokból beáramló pótlás nem mindig válik be, tisztelet a kivételnek. A megoldásért megint Ausztráliába érdemes menni. Kötelező állami egészségügyi ellátás a befizetett járulékért. Ezt kívánja a magyar dolgozó is. Kapja meg. Aztán, ha sokáig vár a sorára vagy nagyon lökdösődnek a műtő előtti folyosón tülekedők, akkor a hálapénz eszközéhez nyúl, mert pontosan tudja, hogy az állami járulék nem elég. Ez Ausztráliában úgy van, hogy a felkapott kórház, klinika, sebész stb. kiírhatja a rendelőjében, hogy a beavatkozásokért az állami biztosítótól kapott költség felett hány százalékot kér még közvetlenül a dolgozótól, huszat, ötvenet, százat. Van orvos, aki megelégszik az állami juttatással, van aki nem. Piaci helyzet alakul ki, és mindenki maga dönthet, hogy ráér és kicsit vár vagy esetleg leperkálja azt a húsz-harminc százalékot, mert siet. Lehet, hogy nem mindig, csak különleges esetekben, lehet, hogy csak azért, mert ő pont arra a professzor úrra vágyik, aki magas százalékú, és aki amúgy sem tudna napi munkájánál többet elvégezni, miért ne fizethetne érte az, akinek ő fontos.

Kidolgozott, jól működő, emberbarát rendszer, csak át kéne venni!

A korrupcióról szóló beszélgetésekkel el vagyunk látva, ezért hiányérzetem zárótételeként már csak a segélyek, a munkára ösztönzés, a munkakultúra kialakításának ügyét – Monok, ugye - említem. Mi lesz itt, fiúk? Fel fogja valaki végre ismerni és vállalni, hogy segélyek helyett államilag támogatott, tisztességes munkahelyeket kell létesíteni? Nem árokparti kapirgálást, hanem értelmes munkalehetőséget kell szervezni, ami lehet, hogy nem piacképes, ezért igényli az állami támogatást néhány tíz évig, de ez az egyetlen értelmes megoldás.

Fiúk, szóljatok már!

http://nol.hu/velemeny/20100220-miert_nem_ezekrol_beszeltek_