Születésnapi beszélgetés a 75 éves Csányi Vilmossal
Csányi Vilmos az ország egyik legnépszerűbb tudósa, aki minden területen maradandót alkot. A kutyák viselkedésével kapcsolatban például világszerte új irányt indított kutatásaival. Van véleménye társadalomról, politikáról és egyáltalán bármiről, ami az emberrel kapcsolatos. Mostanában ezt regényekben és művészi fényképeken kamatoztatja.
– A közvélemény Csányi Vilmost biológusként ismeri, holott vegyészként indult, majd jött az életpálya második szakasza az etológusként töltött évtizedekkel, míg a legutolsó időkben inkább irodalmi babérokra tör. Ezeket az időszakokat meglehetősen éles és cezúrával választja el egymástól. Ez tudatos választás?
– Elég gyorsan le tudok számolni az előző életemmel. Egyszerűen nem érek rá folytatni, amit abbahagytam. Persze ez nem előre elhatározottan és nem egyik napról a másikra történik, de egyre több időmet veszi el az egyik dolog és a másik lassan elsorvad. Nosztalgiából nem folytatom. Tudományt fél kézzel nem lehet művelni. Miért áltassam magam, ahogy kollégáim nagy része, hogy még mindig azt teszem. Ráadásul a nálam felnőtt fiatalok is szerettek volna dolgozni és én hagytam őket. Ez a része tudatos választás volt.
– Az első nagy váltás hátteréről, amikor sikeres biokémikusként, Straub F. Brúnó budapesti csoportjából, egy vastag sejtbiológia könyvvel a háta mögött, az akkoriban felívelő molekuláris biológiától hirtelen az addig idehaza kevéssé becsült állatviselkedés területére evezett, nem sokat tudunk.
– Mivel már senki nem él a szereplők közül, így elmondhatom az ügy hátterét. Ebben az időben indult a Szegedi Biológiai Központ és úgy volt, hogy az alakuló biokémiai intézetben egy neurokémiai osztályt vezethetek. Azonban összerúgtam a port az intézet kinevezett vezetőjével, Dénes Gézával, aki nem sok lehetőséget akart adni. Neurokémiához már csak a műszerek miatt is nagyon sok pénz kell, ami akkor csak Szegednek jutott. Egy ideig aztán arról volt szó, hogy Szentágothai János, akivel nagyon jó viszonyban voltam, lemenne egy külön neurokémiai intézet vezetőjének és vinne magával. A szegedi központ alapítójaként Straub ehhez hozzá is járult volna, de – mivel kiállt a kinevezett biokémiai igazgató szakmai függetlensége mellett és nem akart feszültséget – csak úgy, ha én nem megyek. Ekkor Szentágothai visszalépett. És mivel pénz nem volt, olyasmit kerestem, ami új és az idegi területhez közel van. Akkor kapott Konrad Lorenz Nobel-díjat, így kézenfekvő volt az etológia.
– Kudarc volt?
– Mindig felmértem, hogy miből lehet valamit kihozni, ahelyett, hogy makacsul ragaszkodtam volna olyasmihez, amire képtelen vagyok és szenvedek attól, hogy ezt kudarcként élem meg. Inkább megkeresem azt, amit senki nem lát.– Kitartó harcos. Először azokkal a biológusokkal kellett megvívni a csatát, akik nem örültek egy vegyésznek a pályájukon, aztán a molekuláris biológiának hódoló szakmai közvéleménnyel kellett elfogadtatni az etológiát. Ez is, az is sikerült. Most pedig a magas irodalmi körökkel kell elismertetnie magát szépíróként.
– Ez szerencse, mert Népszabadságba írott társadalmi témájú publicisztikáira gyakran végletesek, türelmetlenül agresszívak az internetes hozzászólások. Persze ez a legtöbb cikk kommentjére igaz. – Az emberek nevük és személyiségük nélkül a legszörnyűbb dolgokra képesek. A durvaság az internet anonimitása mögött könnyebben megy, de ezt nem szabad túlértékelni. Az ember egyébként is igyekszik minden társadalmi mozgásban közösséget teremteni. Valaminek az elfogadása, vagy elvetése mindig közösségi aktus, akkor is, ha individuálisan jelenik meg. Az, aki a neten mocskolódik, úgy gondolja, hogy hozzátartozik egy olyan közösséghez, ahol ez a szokás. – Nem lehet, hogy ebben a fokozódó társadalmi frusztrációk is szerepet játszanak? – Szerintem a frusztráció inkább divatjelenség. Az említett könyvemből is azt szűrte le valaki, hogy milyen borzalmas a tudomány, mert lopnak, csalnak, hazudnak benne. Szerintem meg ez egy nagyon derűs történet, amiben persze lopnak, csalnak, hazudnak, ahogy mindenhol másutt. Ennek ellenére a tudomány mégis létrehozza az eredményeit, ami például a politikára nem mindig igaz. – Ez utóbbi csak a történelem állandóan ide-oda lengő hintája lenne, ami a társadalmi változások mentén hol ebben, hol abban a helyzetben áll? – Azért halad is előre valamit. Egy korábbi pártstruktúra megszűnése például súlyos konfliktusokkal jár. A rendszerváltáskor ez nem történt meg, most jött el az ideje. Most jön valami más, meglátjuk, hogyan tovább. Én kifejezetten drukkoltam, hogy meglegyen a kétharmada a Fidesznek, mert legalább kialakul egy helyzet, amikor a fejlődés hiányát nem lehet az ellenzék mindent blokkoló hatására fogni. Ha mégsem sikerül pozitív dolgokat véghezvinni, akkor vagy ez a vezető réteg is ugyanolyan, mint az előző, vagy az ország nem működik úgy, hogy egyik napról a másikra át lehessen varázsolni. Akkor bizony meg kell keresni a mélyebben fekvő mozgatórugókat, amiket a változáshoz át kell alakítani. – A társadalmi változások hordozórétege a fiatalság. Hét éve írta, hogy nálunk csak a szélsőjobb törődik a fiatalokkal. Mára meg is lett az eredménye. Különösen az egyetemisták között nagy a szélsőséges eszmék népszerűsége. S ha a most hatalomra kerülők kudarcot vallanak, lehet, hogy ezeké lesz a főszerep? – A globalizáció nemcsak rosszat jelent. Azt is, hogy a kapitalista világ szabályok és korlátok közé szorul. – A szélsőségességnek is lesznek korlátai? – Persze, de ezek kisebb-nagyobb konfliktusokon, katasztrófákon keresztül érvényesülnek majd. A nagy rendszerek ugyanis semmiképp nem tudatos változtatások eredményeképp, hanem konfliktusokon keresztül alakulnak, amiket lehet enyhíteni, lassítani, vagy gyorsítani, de előre eltervezni nem. – Inkább fanyar megfigyelő, mintsem aktívan résztvevő alkat. Az ilyen emberek ritkán sikeres közszereplők. Csányi Vilmos e téren kivétel. Mi ennek a titka? – Talán az, hogy az emberek általában értékelik, ha valakit érdekel, amit csinál. Az ilyenek között két típus van. Az egyik azt szeretné, hogy hagyják őt békén. Én szívesen elmondom másoknak, amit csinálok, de nem azért, hogy ettől engem jobban értékeljenek. – Mit tekint a legnagyobb sikerének? – A fiamat, aki Cambridge-ben tehetséges fizikus. – Rengeteg tanítványa van, de létezik-e Csányi-iskola? – Azt hiszem, van, bár nem feltétlenül tudatosan. De mondok egy példát. Straub F. Brúnó mindig tisztelte az egyéniséget. Amikor megírtam a sejtbiológiai könyvemet, azzal adta vissza a kéziratot, hogy előtte ugyan voltak konfliktusaink, mert mindig azt akarta, hogy ne érdekeljen olyan sok minden, inkább egyfélét csináljak jól, de a könyv láttán beismeri, hogy nekem volt igazam. Attól kezdve nem piszkált. Szabad lettem, de ezt a szabadságot meg kellett tanulni használni. Úgy látom, hogy az én tanítványaim is így nőttek fel. Önállóak és nem érzik, hogy tartoznak nekem valamivel. Sokszor volt konfliktusom velük, amikor egy munkára azt mondtam, hogy ez nagyszerű, de amikor később kiderült, hogy mégsem lett belőle semmi, azzal mentünk tovább, aminek volt perspektívája. Néhányan ezt úgy élték meg, hogy cserbenhagytam őket. De vagy ők nem voltak elég jók, vagy a balsikert nem lehetett előre látni. Kegyetlenségnek hat, de meg kell tanulni egyedül lenni. – Annyi mindent elért. Mire vágyik még az életben? – Szeretnék még pár dolgot megírni. Már dolgozom a következő könyvemen, ami egy filozofikus regény lesz emberről, istenről, apáról, fiúról, arról, hogy mivé lehetünk. – Melyik eddigi művét tartja a legsikeresebbnek? – Mindegyikben valami mást szerettem volna megírni. A tudományos témájú könyvek közül Bukfenc és Jeromos például megjelent egyebek mellett Amerikában, Angliában, Oroszországban, Németországban, Olaszországban és Szlovákiában, de amikor az utolsó fejezetben azt írtam, hogy beltenyésztett törzsek irányított keresztezésével hibrid kutyákat kellene létrehozni, itthoni kutyaszakértők lehülyéztek. Ez tíz éve volt és nem tudom, hogy volt-e hatásom benne, de ma Amerikában és Angliában óriási divat lett hibrid kutyákat tartani, hatalmas pénzeket fizetnek ilyenekért. – Mi marad Csányi Vilmos után? – Ez engem nem érdekel. Az élet is csak addig, amíg tudok róla. Bármilyen halálom utáni megtiszteltetést elcserélek egy ma hasznosítható dologra. És különben is, mit számít az, hogy a hétmilliárd emberből az egyik összekoszolt néhány papírlapot? http://nol.hu/belfold/meg_kell_tanulni_egyedul_lenni |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése