„Ugyan minek a pénz? Csak gonosszá teszi az embereket”

Emberi drámák az erdőben
„A pénz csak gonosszá teszi az embereket” – vélekedik Ferenc, a III. kerület egyik erdőjének „lakója”. Budapesten mintegy húszezer hajléktalan él: többnyire szállókban vagy a belváros elhagyott épületeiben, utcáin, aluljáróiban húzzák meg magukat. Közel százan azonban inkább a külterületeket, erdőket választják „lakhelyül”. A Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozószolgálata rendszeresen járja ezeket a területeket, hogy segítsen rajtuk. Az MNO riportere egy szokásos körútra kísérte el őket.

Itt kell felmenni – mutat a keskeny és meredek ösvényre Visnyei Emőke szociális munkás. Csupán néhány métert mászunk fel a jeges-havas erdei úton, és már meg is érkezünk Ferenc „kunyhójához”: egy fa vastag ágára akasztott fóliához, amely épp egy fekvőhelynek elegendő kuckót alakít ki a fa tövében. Csak a harmadik köszönésünkre jön a dörmögő válasz, Ferenc álmából ébredt, ezért eleinte nincs is kedve beszélgetni. Bár már enyhébb az idő, mint egy hete volt, azért most, sötétedéskor ismét nulla fok alá süllyed a hőmérő higanyszála. Elképedve – és dideregve – szemlélem a „hajlékot”, nem is értem, hogy tudta átvészelni a kemény mínuszokat a lakója. Ferenc azonban legyint, „túléltem én már mínusz negyvenet is Oroszországban”.

Lassanként körvonalazódik a férfi élettörténete is. Eszerint a most 66 éves férfi ötödik éve él itt, a III. kerület egyik erdős részén, az viszont nem derül ki, mióta nincs fedél a feje felett. Az erre irányuló kérdéseket rendre kikerüli. Azt viszont megtudjuk, hogy él egy lánya s két tizenéves unokája Hollandiában. Időnként tartják a kapcsolatot, nem tudják, hogy ő milyen körülmények között él – mondja Ferenc. De hátha tudnának segíteni – próbálkozunk, ám a válasz határozott, vagyis „nem akarom, hogy megtudják. Szégyelli magát az ember...”

Ferenc egyébként hajdanán ácsként dolgozott. Többször járt külföldön, németül és oroszul is elfogadhatóan beszél. A napjai egyformán telnek, de már nem is akar semmit az élettől: hajnali 5-kor felkel, átgyalogol Csillaghegyre, ahol ismerőseinek segít a ház körüli munkákban. Kap érte pénzt? – kérdem, de ő legyint. „Ugyan minek a pénz? Az csak gonosszá teszi az embereket...” – teszi hozzá.

A telet túl kell élni

Lehet róla többet tudni? – kérdem kísérőimet, a Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozószolgálatának tagjait, miután búcsút veszünk Ferenctől. Ők a fejüket rázzák, mint mondják, a legtöbb hajléktalanról sosem derül ki, hogyan került ebbe a helyzetbe. Szégyellnek beszélni róla, vagy valami olyan tragédia húzódhat a háttérben, hogy képtelenek szavakba önteni. Így a szociális munkások sem tudnak mást tenni, mint időnként próbálják őket meggyőzni, hogy legalább a nagy hidegekben menjenek be a szállókra, de sokan nem hajlandók erre. Ott lopnak – mondják azok is, akik még sosem voltak ezeken a helyeken. Mégis biztonságosabban érzik magukat a szabadban, akár egyedül is. A segítséget – élelmet, takarót – többnyire örömmel fogadják, de olyan is akad, aki elküldi a szociális munkásokat, mondván, ő nem kért semmit, és nem szorul senkinek a segítségére.

Közben Laci bácsihoz tartunk, aki szintén az erdőben húzza meg magát a XII. kerületben. Pszichiátriai beteg, de ilyenkor, télen egész jól el lehet beszélgetni vele – tudom meg a szakembertől. Visnyei Emőke magyarázatul hozzáteszi: érdekes, de Laci bácsihoz hasonló betegek nyáron sokkal rosszabb állapotban vannak, talán azért, mert a telet túl kell élni, és ilyenkor megerősödik bennük az „életben maradás, élni akarás” ösztöne. „Volt, hogy nyáron sokkal többet dolgoztunk, mint télen” – mondja a szociális munkás. Olyankor történik ugyanis az egyéni esetkezelés, míg télen inkább „csak” a hideg okozta krízishelyzetekkel kell foglalkozniuk a gondozóknak.

Laci bácsi „hajléka” Ferencénél is szerényebb, mivel őt egy hálózsákban, hóval borított paplannal letakarva találjuk az erdő fái alatt. Időközben már teljesen besötétedett, és még hidegebb van, de Laci bácsi nem zavartatja magát: elmondása szerint ő csak decemberben fázik, amikor meg kell szoknia a hideget. Ilyenkor, januárban már a tavaszra készül. Beszélgetni egyébként neki sincs kedve, zavart hadarásából csupán annyit értünk: már 14 éve hajléktalan, hat éve él ebben az erdőben. Esztergályosként dolgozott, és van egy lánya, akiről lassan húsz éve semmit nem tud, ahogy a volt feleségéről sem. Hogy hogyan került ilyen körülmények közé, ismét nem derül ki, Laci bácsi már évek óta mélyen hallgat róla. Visnyei Emőkétől azonban megtudom, hogy egy közeli boltba szokott lejárni, ahol enni kap. Előfordult már, hogy a boltosok aggódva telefonáltak a szeretetszolgálatnak, mert néhány napja nem látták az „öreget”.

Arasznyi karácsonyfa

A következő „állomásig” csak néhány száz métert autózunk. Régi, düledező bódék tövében többen húzzák meg magukat: egy férfit és egy fiatal nőt találunk, no meg három kutyát és egy macskát is. Elmondják: még hárman élnek itt, de most „lent vannak a városban”. Az első, ami feltűnik: egy alig húszcentis, szépen feldíszített karácsonyfa, amely a nyomorúságos körülmények ellenére rögtön barátságosabbá varázsolja a helyet. Istvánból, az idős, Vas megyei férfiból ömlik a szó: rendes munkahelye volt Szombathelyen, a családja most is ott él, még gyerektartást is fizet a tizenéves kislánya után. Most azonban nem kap munkát – elmondása szerint a fogyatékossága miatt. 11 éves volt, mikor vonatbalesetben elvesztette a jobb karját. Rokkantnyugdíjból él és újságot árul, de ez nem elég egy lakásra. Már 13 éve él az utcán, a kérdést, hogyan került ide, ő is kikerüli.

Irén, a 30 éves, fiatal lány szebb jövőről álmodik. „Az élettársam épp kórházban van, mert elfagyott a lába, az egyik ujját le is kell vágni” – kezdi. De szeretnénk dolgozni, és családot alapítunk, amint fedél lesz a fejünk felett – teszi hozzá. Mint mondja, öt évvel ezelőtt Pécsről, nyomorúságos körülmények közül – ahol a verés mindennapos volt – szó szerint elszökött, egyenesen a fővárosba. Az élettársát már itt ismerte meg, csak egy éve élnek az utcán. Egy szállóban laktunk, ott is dolgoztam takarítónőként, de nem tudtuk fizetni a díjat – mondja szomorúan. Így egyelőre itt húzzák meg magukat, két másik férfival együtt. Két hete még az egyikük felesége is velük élt, egyik reggel azonban holtan találták – a hideg vette el az életét.

„Nem lehet megmagyarázni”

Csendben térünk vissza a szeretetszolgálat bázishelyére. Ilyenkor, télen az utcai gondozók rendszeresen járják a környező erdőket és külterületeket, hogy időben érkezzen a segítség az ott élő hajléktalanoknak. Nem csak bejelentésre indulnak útnak, rendszeresen fel is térképezik a területet. A város külterületein élő hajléktalanok száma talán ötven és száz közé tehető – mondja Kocsis Mihály, az utcai gondozószolgálat vezetője.

A magyar szociálpolitika egyébként egyáltalán nem hatékony – tudom meg Visnyei Emőkétől. „Túl sokat költ a tűzoltásra, holott a foglalkoztatásra, a családsegítésre, a prevencióra kellene a nagyobb hangsúlyt helyezni, hogy ezeket az embereket visszaintegrálhassuk a társadalomba” – teszi hozzá.

De vajon mi motiválja őket, hogy az utcát járják, és a legnagyobb nyomorban élőkön próbáljanak segíteni? Kérdésemre pár percig nem is tudnak válaszolni, végül Visnyei Emőke mondja ki: „Ami ezzel a munkával jár, az egy olyan érzés, amit nem lehet megmagyarázni”. Kocsis Mihály egyetértően bólogat: erre születni kell.

http://www.mno.hu/portal/610280#